Székely Falutörvények 1-2..rész - Imreh István jegyzetei

A társadalmi és gazdasági élet helyes szemlélése feltételezi, hogy jelenségeit történeti tényekként fogjuk fel, bennük nem előzmények nélküli állapotot, hanem a történeti folyamat egészét, sőt a jövő érzékelhető tendenciáit is keressük. A paraszttársadalom jelenlegi formáinak vizsgálatakor szintén nem hagyható figyelmen kívül az, hogy a társadalom mindig kész formákat vesz át és erő- viszonyainak megfelelően átalakítja vagy újjáteremti őket. 

Az öröklött formákat megteremtő társadalmi folyamatok nem tűnnek el nyomtalanul, hanem egyes hagyományos elemekbe lecsapódva túlélik létrehozó tényezőiket és különböző formákban jelen lehetnek a mai társadalom életében is. Jelenvalóságukra mutat rá a népi társadalomban élő hagyományos formák, rendszerek és eljárásmódok, népi jogszabályok és intézmények, valamint az értelmüket vesztett népszokások sokasága. Megértésükhöz nélkülözhetetlen annak a társadalmi formának, szerkezetnek az ismerete, amelyben keletkeztek és amelyből napjaink társadalmába átörökí- tődtek. A társadalomtörténeti ismeretek nélküli vizsgáló nem képes a hagyományos elemek eredetéről, kialakulásáról és funkciójáról képet alkotni, róluk helyes magyarázatot adni, egyszóval a társadalmi valóság egészébe behatolni.

script async src="//pagead2.googlesyndication.com/pagead/js/adsbygoogle.js"></script>
<ins class="adsbygoogle"
     style="display:block; text-align:center;"
     data-ad-layout="in-article"
     data-ad-format="fluid"
     data-ad-client="ca-pub-5630489420075223"
     data-ad-slot="2687216322"></ins>
<script>
     (adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});
</script>

Ennél is lényegesebb azonban az, hogy a történeti elv a kutató szemléletében úgy jelentkezzék, hogy a mai társadalmi viszonylatokat, multbeli állapotukkal együtt, szerves folyamatban szemlélje. A jelenben ne merev, statikus állapotot, hanem a multtal szorosan egybetartozó dinamikus folyamatot és a multtól igen sok tényező- jében meghatározott társadalmi szerkezeteket lásson. A történelmi ismeret és szemlélet fontosságáról, valamint a társadalomvizsgálat történelmi megalapozottságának szükségességéről győztek meg bennünket szociográfiai kutatásaink is; ezek végső fokon mind a történelemhez vezettek el. 

Az erdélyi paraszttársadalom törtenetére vonatkozó összefoglaló feldolgozások hiányában forrásközlésekhez és részlettanulmá- 3 nyokhoz kellett fordulnunk, hogy kérdéseinkre kielégítő feleletet kaphassunk. Ezen az úton jutottunk el a falutörvények parasztságtörténeti forrásértékének felismeréséhez. A falutörvények viszont az őket létrehozó faluközösségi szervezethez vezettek és megismertettek egy olyan népi-történeti alakulattal, amelyben számtalan mai, de történeti gyökerű társadalmi és gazdasági jelenségnek a kialakulá- sára, multbeli funkciójára és szívós továbbélésének okára is magyarázatot kaphattunk. A még kiadatlan falutörvények felkutatásának és az erdélyi faluközösség vizsgálatának fontosságát azonban nemcsak a faluszociográfia történeti megalapozásának szükségessége indokolja, hanem parasztságtörténeti módszertani követelmények is. 

A népi mult megismeréséhez ugyanis legsikeresebben az anyagi életviszonyok feltárásával juthatunk el, ha azokat szerves összefüggéseikben, tehát társadalmi alakulatokban, egységekben ragadjuk még. Ebből a módszertani felismerésből kiindulva születtek még DOMANOVSZKY SÁNDOR irányításával a főleg tanítványai által megírt uradalom-történeti tanulmányok. Ezekben a történetkutatás egy szerves, sokoldalú életmegnyilvánulásokat egybefogó alakulatra, a nagybirtokszervezetre összpontosult. Ezáltal nemcsak hézagpótló agrártörténeti ismeretekhez juttattak, hanem tanulmányaik módszere által is új utat mutattak a parasztságtörténet tanulmányozói számára. A faluközösség, mint a parasztság gazdasági életét meghatározó, azt szervezetileg egybefogó alakulat, az uradalom-törté- netíráshoz hasonló módszerű és azt eredményeiben kiegészítő törté- neti kutatásra nyujt lehetőséget. Annál is inkább fontosnak látjuk az erdélyi faluközösség vizsgálatát, mert itt a nagybirtok is túlnyomórészt szétszórt jellegű; általában egy-egy udvarház-mag köré csoportosított, csupán szervezetileg egybetartozó részbirtokokból, több faluba elszórt birtoktestekből állott és csak ritkábban területileg is egybetartozó falvakból. 

Egy falu határán legtöbbször különböző arányban több birtokos osztozott és különböző jogállású népelem lakott. Főleg a Székelyföldön volt ez általános, ahol a földesúr vagy több birtokos nemes mellett nagyobb számban laktak olyan szabad, katonáskodó néprétegek is, amelyek a határőrség felállítása után közigazgatá- silag is a katonai felsőbb fórumokhoz tartoztak. Az erdélyi faluközösség önelvűségének tehát a birtokviszonyok és egyes területeken a rendi tagozódás sajátos jellegéből folyóan is meg kellett lennie, hiszen saját körén belül az élet számtalan funkcióját kellett szabályoznia az egyetlen és döntő hatalmú földesúr hiányában. 4 Más meggondolások is arra késztetnek, hogy az uradalomszervezetek mellett a faluközösség vizsgálatát is szükségesnek tartsuk. A nyugati rendiség újkori adottságaitól eltérően, Erdélyben hiányoztak a nagybirtok racionálisabb kihasználásának, a majorosításnak kedvező lehetőségei. A korszerű eszközökkel dolgozó, robotmunkára alapozott és piac számára felesleget termelő újkori mezőgazdasági nagyüzem, főleg a piacok távolisága miatt nem alakulhatott ki. Ez nem jelentette azt, hogy az önálló földesúri kezelésbe vett földbirtok területe nem növekedett meg itt is. 

A majorságbirtok gyarapodásának mértéke azonban nem volt olyan ütemű és hagyományos életviszonyokat romboló jelentőségű, hogy az erdélyi birtokszervezetben és ezáltal a faluközösségben is alapvető változásokat idézett volna elő. Az uradalom lényegében továbbra is megmaradt a jobbágygazdaságok szolgáltatásaira épülő gazdasági alakulatnak. Ennek következtében ott is, ahol a katonáskodó és más, szabadabb jogállású népréteg száma jelentéktelenebb volt, továbbra is kevésbbé változott formában maradhatott fenn a jobbágygazdaságokat egybefogó faluszervezet. Az uradalom a jobbágymunkára és szolgáltatásokra épült ön- álló gazdasági szervezet volt. Ugyanakkor a jobbágyság önelvű gazdasági alakulata a családi, esetleg nagycsaládi mezőgazdasági üzem, illetőleg az őket egymáshoz való igazodásra késztető, közösségi célokra egybefogó faluközösség volt. Az uradalom-történet nélkülözhetetlen forrása a parasztság multjának.

 Alapvető adatokat szolgáltat a jobbágyság viszonyaira és feltárja azokat a kötöttségeket, kényszerű feltételeket, amelyek a földesuraság részéről a népi életet és gazdálkodást meghatározták, de a faluközösség vizsgálata nélkül nem visz közelebb magához a falusi gazdálkodáshoz, annak sajátos rendszeréhez és szervezetéhez. Szükségesnek látjuk tehát a falunak önmagában való vizsgá- latát annál is inkább, mivel meggyőződésünk szerint a népi élet számtalan multbeli jelenségéről éppen ennek feltáratlansága miatt adtak történészeink vázlatos és bizonytalan képet. A faluközösség multjának felderítése igen nehéz feladat. Főképpen azért, mert a parasztság multjának írásos forrásai is rendkívül ritkák és esetlegesek. 

Az állami beavatkozás, a földesuraság intézménye, valamint a megyei törvénykezés és közigazgatás elvezettek ugyan írásos feljegyzésekhez, azonban az erdélyi parasztság többsége nem volt képes arra, hogy életvitelét, gazdálkodását részletes írásos dokumentumokban örökítse át az utó- korra. Annál nagyobb tehát azoknak a székely falutörvényeknek a forrásértéke, amelyekben írásbafoglalva maradt fenn a falu ősi 5 szokásjogi rendje és amelyek által közvetlenül önmagukról adott vallomás alapján közelíthetjük meg a falusi élet multbeli szervezetét. Mindezek előrebocsátása után, azokra az életjelenségekre szeretnénk vázlatosan rámutatni, amelyek a falutörvényekből ismerhetők meg és amelyek egyben a faluközösség lényegesebb alkotó tényezői is. 

A Székely Nemzet pecsétje

A legkorábbi, a XVI. századbeli székely falutörvények kifejezetten utalnak a bennük foglalt szabályok ősi voltára. Keletkezé- süket tehát első írásbafoglalásuk előtti időben kell keresnünk; a székely történelemnek abban a korszakában, amikor a nemzetségi társadalom még birtokában volt kiváltságos helyzetének. Bár a letelepedés után ez az ősi társadalomforma mélyreható változásokon ment át, a székelység annak leglényegesebb elemét, a mindenkire egyenlő mértékben kiterjedő szabadságjogokat — értékes hadi szolgálatai révén — továbbra is fenntarthatta. Feltehető, hogy még ebben a társadalomszervezetben alakult ki a falusi önrendelkezés és annak szabályrendje is, a falutörvény. 

A rendiség fokozatos kiépülésének (ez az ország többi részein a nemzetségi társadalom hagyományait háttérbe szorítva, kialakította a földesúri társadalomszervezetet) a székelység sem állhatott ellen. Az 1562. évi utolsó forradalmi megmozdulás leverése után a székelység egyetemének szabadsága, amely már az azt megelőző gazdasági és társadalmi átalakulásban kérdésessé vált, végleg megszűnt. A harmadik rend, elveszítve székely szabadságát, jobbágyságra süllyedt. Ezzel egyidejűleg a hatalmi túlsúlyhoz jutó adományos, birtokos fő- és köznemesek igyekeztek a székely szabadságjogokat kizárólag a maguk számára biztosítani. 

Ezzel egy- üteműen jelentkezett a faluközösségi élet autonómiájának, az ősi szokásjogi normáknak megszűnési lehetősége is. Ugyanaz a jogfosztásoktól való félelem, amely a székely társadalmat az 1562 előtti időben a szabadságjogok összeírására, constitutio-alkotásra késztette, adhatta feltételezésünk szerint az indítékot arra, hogy a hasonló körülmények között lévő falvak hagyományos szabályaikat szintén írásbafoglalják. Gyergyóújfalu 1581. évi falutörvényé- ben olvashatjuk, hogy azokat a végzéseket írják meg, amelyek a régi székely szabadság idejében is érvényben voltak. Írásbafoglalásuk már annak a jele, hogy feltétlen érvényességük kétségessé vált. 6 

A későbbi falutörvények is, főleg bevezető soraikban, említenek tényezőket, amelyek a szokásjog írásbafoglalására késztették a falu lakóit. Némelyikben pusztán az elődöktől rájuk maradt végzések megerősítését jelölik meg okként, tehát a számukra megfelelő viszonyok további fennmaradását biztosító hagyományok írásos rögzítését tartják szükségesnek. Ezekben a szabályok ősi voltára és hosszú időn át tartó háborítatlan gyakorlására utalnak. A falutörvény tehát lényegében bizonysága, írásos dokumentuma évszázados szokásszerű jogoknak és így a kiváltságlevél szerepét tölti be. Gyakran hivatkoznak arra, hogy a sok egyenetlenség, kárt okozó önkényes cselekedet és hatalmaskodás a közös vagyon pusztulásához vezet; ezért a közösségellenes magatartású társadalmi réteg vagy egyén megfékezése, velük szemben a közvagyon, a gazdálkodás védelme, megoltalmazása szükségessé teszi a falu törvé- nyeinek írásbafoglalását.

 A székely társadalom és termelés sajátos volta ezekre a megokolásokra is magyarázattal szolgál. Említettük már azt a gyökeres változást, amely a székely társadalomban a XVI. században végbement. Ezáltal a székelységen belül is intézményessé vált a jobbágyság, anélkül azonban, hogy a teljes jobbágyi-földesúri megosztódás is végbemehetett volna. Ennek magyarázatát a szabad székelyek katonai funkciójában kell látnunk. Az erdélyi fejedelemség nem mondhatott le ezek fegyveres erejéről és hadi szolgálatairól. A szabad középréteg teljes felszámolásának aztán ez állta útját. Maguk az erdélyi fejedelmek igyekeztek a tömeges eljobbágyosodás ellensúlyozására támogatni a lófő és darabont rend megmaradt elemeit és számukat jobbágyfelszabadításokkal növelni. Nem véletlen tehát, hogy a falutörvényekben a régi szabad állapot további fenntartását erősítik meg. A székely falu összetételé- ben számszerűleg is jelentős súlyú szabadok érdekének ugyanis jobban megfelelt a falusi önrendelkezés hagyományos formája, mint a földesurak falu feletti hatalmának elismerése. 

Az önrendelkezés megőrzésére a jobbágyság képtelen lett volna. Csak ez a jelentős társadalmi súlyú szabad katonarend akadályozhatta meg a földesurakat abban, hogy a faluközösség, önrendelkezési hagyományait elpusztítva, a falu felett teljes hatalmat nyerjenek. Széki határozatokból tudjuk, hogy a két felső réteg között a falu uralma, vezetése miatt számos ellentét adódott. Ez természetes is, hiszen a falu igazgatási rendje a közös vagyonra és számtalan közös haszonvételre is kiterjedt. A nemesség, éppen anyagi érdekeinek korlá- tozatlanabb érvényesítése miatt, sok esetben mellőzte a közösség szokásjogi szabályait. Közföld-foglalásokkal, irtásokkal igyekezett 7 birtokát növelni és ezáltal nemcsak az ősi szabályok ellen vétett, hanem jelentős anyagi károkat is okozott az alsóbb rendbelieknek. Másutt viszont a magának vezetőszerepet biztosító falusi közösség — a communitas — hoz olyan határozatokat, amelyek a nemességnek jelentős anyagi kárára vannak. Különösen a más faluban lakó, de az illető faluban is birtokkal rendelkező ú. n. bebíró possesorokkal szemben igyekeznek a falu régi zártságát fenntartani és őket — például — a közös haszonvételek élvezéséből kirekeszteni. 

Az ősi szokásjogi szabályok fenntartása és a magát hatalmasabbnak tudó földesúri rend megfékezése a szabadoknak létérdeke volt. Ez állandó harcot, torzsalkodást eredményezett. Viszont a termelés érdekében szükség volt bizonyos rendre, egyetértésre. Ki kellett tehát alakulnia egy, bár formailag egyensúlyt teremtő együttműködésnek. Ezért a Falunak nem volt szabad a birtokosok híre nélkül végzéseket tenni és természetesen a birtokos nemesek sem hozhattak egymagukban a falu egyetemét érintő kérdésekben kötelező erejű szabályokat. A társadalmi élet egyensúlyát, a termelési viszonyok biztosságát, nélkülözhetetlen rendjét a közakarattal megállapított és falutörvényekbe foglalt szabályok tették lehetővé. A közigazgatás és igazságszolgáltatás fejletlenségének is szerepe volt az önálló falusi szabályalkotás megteremtésében, illetőleg fenntartásában. 

Az állandóan ismétlődő, kis és helyi jelentőségű kérdések gyors, időpazarlást kizáró elintézést kívántak. A rossz közlekedési lehetőségek és a kisszámú, távoli, felsőbb igazgatási szervezet arra utalta a falut, hogy ügyeinek egyrészét saját hatáskörén belül intézze el. A falutörvényekben hivatkoznak is arra, hogy a falu javára, ügyeinek igazgatására hoznak végzéseket. Ezeknek írásbafoglalása különben is megkönnyítette a rend, a törvényesség fenntartását. A felolvasott, tehát mindenkivel közölt szabályokhoz kellett igazodnia mind a hagyományokat nem ismerő fiataloknak, máshonnan betelepülőknek, szolgáknak, cselédeknek, mind az évenként változó bírónak és esküdti testületnek. A törvény nem tudásával ilymódon senki sem mentesülhetett az esetleges kárt okozó cselekedeteinek következményei alól. 

A rendiségkorabeli székely falu társadalmi összetétele, termelési rendszere és más tényezők meggyőzően indokolják az írásos falutörvényalkotás szükségességét. Társadalmi hovatartozandósá- guk, osztályjellegük vizsgálata azonban nem könnyű feladat. Maguk a falutörvény-cikkelyek egy hosszú társadalmi folyamat által létrehozott és a falu egyeteme által elfogadott normákat tartalmazzák. Arra, hogy milyen társadalmi harc terméke ez, hogy melyik társadalmi rend akarata módosította, vagy tette kötelező erejűvé 8 az önérdekének megfelelő szokást, a falutörvények nem adnak feleletet Ebben a kérdésben csak számtalan, eddig még felderítetlen tényező ismerete után lehet határozott állást foglalni. Maguk a falutörvények a lakosság egyetemét említik mint szabályalkotó testületet. 

Általában a falu minden egyes lakója rendi hovatartozás, vagy néha még korra való tekintet nélkül is résztvett a falutörvények megalkotásának formális lefolyásában. Sok esetben névszerint is felsorolják a közakarathoz hozzájáruló nemesek, tekintélyesebb falusi lakosok, bírók, esküdtek névsorát, de hozzá- teszik, hogy rajtuk kívül a falusi lakósok összessége is jelen volt és e szabályok az ő akaratukat is kifejezik. Több példa van arra, hogy kifejezetten is utalnak a három társadalmi rend egyetérté- sére, közös akaratára. A falutörvény-hozás ilyen formája természetesnek is vehető, hiszen a szabályoknak minden társadalmi réteg aláveti magát, ésszerű tehát, hogy kinyilvánításakor is kifejezze hozzájárulását, a többséggel megegyező akaratát. 

Elhamarkodott volna azonban ebből (még csak egy falun belüli viszonylatban is) a jobbágyság egyenrangúságára következtetni. Ők a jobbágyság intézményessé válása után életalakító hatalmi tényezőként kevésbbé jöhettek számba. Feltételezhetően a birtokos nemesség és a szabad katona népelem érvényesítette — idő és hely szerint változó erőviszonyokkal — akaratát a falu belső ügyeiben. Ez azonban nem jelentette azt, hogy kizárták volna őket a falugyűlésből, a szabályok ellenőrzésének, végrehajtásának munkájából vagy a közös vagyon használatából. Mindenesetre az általános érvényű faluközösségi normák — a túlzott földesúri elnyomás, vagy katonarendi önzés tompításával — számukra is jó szolgálatokat tettek. 

A falutörvények osztályjellégére a szabályalkotók rendi összetétele sem ad tehát kielégítő feleletet; többet mond írásbafoglalásuk formális lefolyása és annak szembetűnő szerződés-jellege. Megírá- sára rendszerint köztiszteletben álló, másfalusi nemeseket, ritkábban lófőket vagy más tisztségviselő írás- és törvénytudó embereket hívnak meg. Ezeket kézfogással ismerik el a teendő egyezség bíráiként. A falu lakói rendszerint egy tekintélyes nemes úr házá- nál és háza előtt gyűlnek össze és kinyilvánítják akaratukat, azokat a végzéseket, amelyeket a falu javára közakarattal írásba akarnak foglaltatni. Az előterjesztés után a fogott közbírák szerződést, törvénylevelet készítenek, amelybe a végzéseket is belefoglalják. Ezt aláírásukkal és esetleg pecsétjükkel is megerősítik. 

Az írásbafoglalt végzéseket a falu egyeteme, vagy képviselői kezük beadá- sával (kézfogással) kötelező erejűnek ismerik el. Sőt, előfordul az 9 is, hogy bírságpénz megfizetésére kötelezik az egyezség-megszegőket. Mindezekből arra következtethetünk, hogy a falutörvényeket nem lehet egyetlen társadalmi rend sajátjának tekinteni. Sokkal valószínűbbnek tűnik fel, hogy — bár annak megtartására a falu mindenik lakója szerződik — mégis a hatalmon osztozó rétegek kívánják ezáltal az állandó összeütközéseket kiváltó törvénytelen állapotot kiküszöbölni. 

Később, az újkor végén a csoport-önzés, a törvénytelenségek megfékezésében már jelentős szerephez jut a nemességet és jobbágyságot képviselő szék és katonarendet igazgató határőrkatona vezetőség is. Rendeleteik száma állandóan növekszik; emelkedik a falu határozatai ellen fellebbezőké is és ezzel együteműen csökken a faluközösségi önrendelkezés, valamint korszerűbbé alakul, formá- lódik a közigazgatás. Éppen ezért az újkorvégi falutörvényekben hiába is keressük a szerződés-jelleget. Azok nagyobbrészt már csak egyszerű összefoglalásai a fennmaradt faluközösségi szabályoknak. A gazdasági élet különböző feltételeitől, a társadalmi erőviszonyoktól, más és más hagyományoktól meghatározott és az időben is alakuló falurendtartásokról nehéz összefoglaló képet adni. Annál is nehezebb azonban pusztán csak ennek a forrásnak a segítségével az újkori falusi élet teljességébe behatolni. A történeti falu ősi kisközösség, amely a falutörvényekbe foglalt szabályokon túl is, mélyen belenyúlt az egyes ember életébe. 

A faluközösség tagjai számára az egyéni magatartást, cselekvést a százados együttélésben kicsiszolt elvek és formák szabályozták. Ma is megvan a földműves ember számára minden évszaknak a maga sajátos, szigorú természeti parancsa, amely igazodást követel. De szinte ehhez hasonló törvényerejű szabálya volt régen, mind a nemhez, korosztályhoz, gazdasági és társadalmi rendhez való tartozásnak, mind ezeken belül az egymáshoz való igazodásnak, mind a mindennapi élet gazdasági tevékenységének, valamint az ünnepeknek és a szórakozásnak. A falutörvények csak részben tartalmazzák a falu közösségi szabályait. A közös vagyon használatára, a gazdálkodás megszervezésére vonatkozó normák mellett elsősorban a közös teherviselésre, a községen belüli közigazgatásra és törvénykezésre, valamint magára a faluközösségi szervezetre vonatkozó szabályokat foglalják magukba. A történeti irodalomban először a falu vagyonközösségi jellege vált ismeretessé. Nálunk TAGÁNYI KÁROLY bizonyította be, hogy a földközösség intézménye a letelepedés után, a mind általánosabbá váló magánbirtoklási rend mellett, illetőleg azon belül, az ország 10 egész területén, egészen az 1840-es évekig fellelhető. 

Ősi vagyon- és földhasználati forma ez, amely az azonos termelési feltételek mellett mindenütt kialakult. Erdélyben is hol visszaszorulva, hol a pusztulást hozó évtizedek után újra megelevenedve, hol erdő- és legelő-közvagyonra redukálódva, vagy éppen a teljes megosztás útján, de jelentős tényezőként végigkísérte a gazdasági élet alakulását. A földközösség rendszerében a falu határa részben vagy egészben közös tulajdon. A határ meghatározott egyes részeit a közösség tagjainak csak ideiglenes használatra engedték át az évenként vagy nagyobb időközökben megismételt határfelosztás útján. Ezt megelőzően minden fordulót a föld minősége és fekvése szerint dűlőkre és azokat az igényjogosultak számához mérten apró parcellákra osztották fel. A határ minden részébe igen sok darabba szétszórt földek egy csoportja egy „nyilat” képezett, amelyet sorshú- zással osztottak ki. Az osztott közföldek mellett volt a faluknak osztatlan erdő, legelő és kaszáló területe is, amelyen még szorosabb mérvű közösségi gazdálkodást folytattak. 

A földközösség intézménye szervesen beleágyazódott a faluközösségbe és annak változó formáival — mindig alkotó tényezője volt, annyira, hogy azt már TAGÁNYI is a közös vagyon élvezésére alakult gazdasági szervezetnek nevezte. Ez a megállapítás teljes mértékben csak azokra a falvakra érvényes, ahol a birtokjogi viszonyokban hiánytalanul megőrizhették az önrendelkezés ősi formáit. Ahol tehát az utódok nélkül kihalt család közvagyonhoz való jogosultsága a falura szállott vissza, a szántóföldekre elidegenítési és zálogbaadási tilalmat mondhattak ki, valamint a falu terheinek vállalását visszautasító, földjét nem művelő vagy a falu törvényét megszegő személyt a vagyonközösségből kizárhatták, ott minden más tényezőnél jelentősebb volt a közös vagyon társadalmi egységet kialakító szerepe. A falunak a szántó határa felett való rendelkezése és ezzel egyidejűleg a közös vagyon szervezettségét kiváltó szerepe, különösen a rendi birtokjogi viszonyok kialakulásával, mindinkább csökkent. 

A faluszervezet létét azonban gyökereiben ez sem ingathatta meg. Egyrészt azért, mert teljesen individuális birtoklásról a rendiségben sem lehetett szó, másrészt, mivel a termelésben az. egymásrautaltság és ebből folyóan a mindenki által elfogadott, kötelező erejű szabályok tiszteletben tartása, valamint a hozzájuk való igazodás továbbra is elkerülhetetlen volt. A mezőgazdasági termelés rendiségékorabeli rendszere és eljárásmódjai megkövetelték a gazdálkodás minden részletére való megegyezést. A faluközösséget tehát 11 bátran nevezhetjük gazdálkodási közösségnek is. Annál is inkább, mert még ott is kidolgozott faluszervezetet találunk, ahol a földközösség már csak erdő- és legelő-közösségben áll fenn. Maguk a falutörvények még egy olyan gazdálkodási rendszerre mutatnak vissza, amelyben az állattenyésztésnek lényegesen nagyobb volt a szerepe. Az ekés szántóföldi termelés előtérbenyomulásával azonban a két egyformán jelentőssé váló termelési ág érdekeit össze kellett egyeztetni. 

A termelés változó jellegéhez rugalmasan alkalmazható mezőgazdasági rendszer ebben a korban a két vagy háromfordulós, ú. n. nyomásos gazdálkodás volt. A falutörvények bizonysága szerint ebben az állattenyésztés is és a földművelés is megtalálta a számítását. Éppen csak a gabonatermelést kellett még hosszú időn át erős tilalmakkal óvni, védelmezni az állattenyésztéssel szemben. Maga a gabonatermelés területe, a szántó akkor már éles határvonalakkal vált el a mezőgazdasági terület többi részeitől. Ez két, vagy három fordulóra volt felosztva és ennek megfelelően ugarra és szántóra, illetőleg ugarra és őszi, valamint tavaszgabonával bevetett határrészekre tagozódott. A szántóterület felét vagy harmadát tehát minden évben parlagon hagyták, pihentették és legelőnek használták. Az állatokkal trágyáztatott pihenő határrészt nevezték nyomásnak. A gabonával bevetett területet pedig tilalmasnak. A közakarattal előzetesen megállapított vetésforgó szerinti termeléssel együttjárt az ú. n. művelési kényszer. 

Ez azt jelentette, hogy a gazdálkodás minden részletére, mindenkinek alkalmazkodnia kellett a kötelező erejű faluközösségi normákhoz. Annyira, hogy a közakarattal megállapított termelési előíráshoz való igazodás még a magasabb rendi állású falutagnak is érdeke volt. Pedig nemcsak azt szabta meg a falu-gyűlése, hogy mit termelhet és hol, hanem a munkavégzés során is a szigorúan érvényesülő rendtartás parancsai szerint kellett eljárnia. A szántás, vetés, aratás, valamint a különböző hordási, betakarítási műveletek megkezdésének időpontját és az arra szánt időtartamot a falu vagy közakarattal vagy előljárói útján határozta meg. Már csak azért is mindenkinek alá kellett vetnie magát ezeknek a határozatoknak, mert hiszen maga a termelés rendszere is arra kényszerí- tette. 

Ahol például a határban szétszórt parcellák között az egyes ember földjéhez vezető dűlőút hagyása, az egynemű termelés miatt szükségtelen volt, az egyén csak akkor kezdhetett termésének a betakarításához, amikor a határ felszabadult és nem kellett szomszédjainak termésén átgázolnia. A meghatározott időpontnál későbben sem foghatott az aratáshoz és hordáshoz, mivel a tarlórészek felszabadításakor már szükségszerűen el kellett hagynia a csordának 12 addigi legelőhelyét; ráhajtották tehát az állatokat a tarlóra anélkül, hogy a rendtartás ellen vétő terménye kíméletre számíthatott volna. A falutörvények számos cikkelye a gabonatermés védelmét szolgálta. Minden részletében kidolgozott és a gyakorlati szükségszerűségnek is megfelelő terv szerint kellett eljárniok, hiszen a gabonatermés védelme nem jelenthette ugyanakkor a még mindig nagyjelentőségű állattartás teljes háttérbeszorítását. 

A mezei kártevőket, prévarikátorokat, éjjeli legeltetőket, valamint a határfelszabadítás vagy más tilalmak megszegőit a falutörvényekben megszabott eljárásmódok alapján a mezőőrök, határbírák vagy esküdtek ellenőrizték és büntették meg. A kártevést megelőző intézkedé- sekben sem volt hiány. A falut kerttel, azaz kerítéssel vették körül. A kevéssé biztonságosan elzárt állatok így csak a falu kijáratait elzáró ú. n. porgolát- vagy falukapukon keresztül juthattak volna ki a határba, azonban a kaput nyitva felejtő embert szigorúan büntették. Sok helyen állandó őre volt a kapunak. De kert választotta el a nyomást a tilalmastól is, meggátolva a legelő csordát-abban, hogy a vetésben kárt tehessen. Még bonyolultabb probléma volt a legeltetés kérdéseinek a megoldása. A kezdetleges téli takarmányozásra alapozott, félszilaj állattartás mellett, a legelőt a lehető leghosszabb időre biztosítani kellett az állatok számára.

 A faluk földrajzi és birtokjogi helyzetüktől függően változó mértékben rendelkezésére álló közlegelő, erdei legelő, a nyomás alatt lévő szántó, a felszabadult tarló, a szénafüvek, az erdők vágottasai, ritkásai mind különböző minőségű táplálékot és különböző időben kihasználható legelő-területet jelentettek. Az igás állatokat munkaidőben, az istállózás és takarmányozás elkerülése érdekében a határban vagy a határhoz közeli legelő- területen kellett pásztoroltatniok. A meddű-, nevendék-, ökör- és ló- csorda különben a távolabbi erdei vagy havasi legelőkön tartózkodott. Ezeket hajtották rá legelőször az őszi búza tarlójára, innen a tavaszhatár tarlóra, majd kaszálás után a szénafüvekre. Utánuk sorrendben, rendszerint a közeli legelőn pásztorolt tehéncsorda következett; végül a szarvasmarhák által meghagyott apróbb fü- vekre, gyomokra a juhokat hajtották rá. Általában az ugar volt a sertéscsorda és juhsereg fő legelőhelye, és csak ott, ahol kevés, jó erdei legelő és ugyanakkor bőséges szántóterület állott a falu rendelkezésére, pásztorolták az ugarban a szarvasmarhákat is. 

A sertéscsordát jó makktermés idején, a szigorú tilalmakkal őrzött csere- és bükkerdőkbe hajtották és a többi állathoz hasonlóan lehetőleg hóhullásig a legelőn is tartották. Az állatoknak a mezőgazdasági 13 termelésben játszott szerepét, természetét és legelő igényét, valamint a trágyázás szempontjait egyaránt tekintetbe kellett venniök és a hagyományos legeltetési rend szigorú ellenőrzésével biztosí- taniok a közös állattartás jó rendjét, zavartalan menetét. A szántóföldi termelés, a termés védelme, a legeltetés rendje, valamint a közös csordatartás, a pásztorfogadás, sőt az állatkárok egyetemleges viselése éppen úgy egymásra utalta a falu lakóit, mint a közösségellenes magatartású emberek vagy csoportok elleni védekezés szükségessége. Még csak felsorolni sem tudnók jelen kereteink között mindazokat a tényezőket és elemeket, amelyek a falutörvényekből megismerhetők és amelyek a történeti falut szigorú szabályozásokkal és kötöttségekkel megszabott, de ugyanakkor ősi hagyományokon nyugvó és tervszerű együttműködést feltételező sajátosan szervezett közösséggé tették. A vagyon és a gazdálkodás közösségét már sajátos jellege folytán is feltételező erdőgazdaságban érvényesülő normáknak, a termelést megszabó tilalmaknak és a kitermelést irányító szervezetnek a leírásától el kell tekintenünk, hogy pár vonással vázolhassuk a falutörvényekből még megismerhető további faluközösségi funkciókat is. A falutörvények eddigi elemzése szerint a falu részben vagyonközösség, részben a gazdálkodás, a termelés közössége. Szervezete is elsősorban a birtokhoz és termeléshez kapcsolódó funkciókat szabályozza. 

A falu azonban az egyetemleges felelősség mellett szolgáltatásokra egyaránt kötelezettek alakulataként is vizsgálható. Az állam, vármegye, határőrkatonaság és földesúr számtalan adóval, szolgáltatással és közmunkával terhelte a falut és természetes, hogy az, aki a falura egyetemlegesen kirótt terhekből a ráeső részt nem vállalta, a teherviselésnek mintegy ellenszolgáltatását, alapját ké- pező közvagyonban sem részesedhetett. Kényszerű okok folytán ki kellett alakulnia tehát, a közteherviselés viszonylagosan igazságos rendszerének. Mindazok, akik nem tartoztak az adók és szolgáltatások alól részben, vagy egészben mentesített társadalmi rétegekhez, elvben, ahogy a közvagyonban részesedtek, ugyanolyan mértékben kötelesek voltak a közterhek viselésére is. Ahol a falut terhelő fizetések és különféle szolgáltatások súlyosak voltak vagy azzá váltak, az egyetemleges teherviselés számottevő tényező volt a faluközösség létrehozásában vagy fenntartásában. Különben a közterhekért a falu rendszerint bírája vagy három képviselője révén szavatolt és ugyancsak a bíró vagy az előljáróság volt hivatva azok feloszlatására és a teljesítés ellenőrzésére is. 14 Az újkori faluszervezetnek az eddigiekben a közös vagyont igazgató, a gazdálkodás rendjét biztosító és az egyetemleges teherviselést szabályozó funkcióit láttuk.

 Ezekhez sorolható még a falu közigazgatási és törvénykezési tevékenysége is. Átengedett hatáskörben a falunak lehetősége volt a falusi közrend, a közerkölcsök és egyéb igazgatási teendők szabályozására és hogy ez mélyen behatolt az egyéni élet megnyilvánulásaiba, bizonyítja az is, hogy a pálcázás és pénzbírság ma már jelentéktelennek tűnő vétségekért is kijárt a törvények megszegőjének. A falu belső közigazgatási szervezete a felsőbb közigazgatási hatóságok felé is képviselte a falut és egyben végrehajtotta a faluban azokat a normákat, amelyeket ezek írtak elő számára. A faluközöség tehát többarcú, sokcélú alakulat, amelynek tagjai nem szükségszerűen azonosak a faluban lakók egyetemével. A saját birtokkal rendelkező, független birtokos nemesek rendje, a possessorátus sok esetben élesen elkülönült a communitástól, annak ellenére, hogy a falutelepülésnek ők is tagjai voltak. Miután kiszakí- tott magánbirtokkal rendelkeztek, a közvagyon haszonvételekben nem részesedtek, ezért a vagyonközösségi falunak sem voltak tagjai. Ennek ellenére a falu gazdálkodási rendtartásába a független birtokosoknak is bele kellett illeszkedniök, hiszen mind egyéni érdekeik, mind a gazdálkodás rendszere azt követelte tőlük.

 A gazdálkodás közösségének viszont az önálló földművelést nem folytató lakósok nem voltak tagjai. Így például a zsellér egyáltalán nem, vagy csupán rendészeti szempontból számított a faluközösséghez. A közteherviselés és közigazgatás normái sem vonatkoztak mindenkire vagy legalábbis nem mindenkire ugyanolyan mértékben. A jobbágyos nemesnek például a közteherviselés közösségébe csak a jobbágya tartozott bele, ő maga nem és arra sem volt kötelezhető minden faluban, hogy a falu-széke előtt megjelenjék és annak döntését a maga számára elismerje. Magára a faluközösségi szervezetre vonatkozóan is még sok, eddig feldolgozatlan adatot tartalmaznak a falutörvények. Így a falu jogalkotó és jogfenntartó tevékenysége, a falu-gyűlés szerepe és jelentősége, a falu tisztségviselői, a normákat végrehajtó, ellen- őrző és büntető szervezet működése és eljárásrendje mind figyelmet érdemlő jelenségei a történeti falu életének. Róluk itt csak annyit kívánunk megjegyezni, hogy szintén olyan tényekre világí- tanak rá, amelyek a fenntiek mellett megerősítenek abban a feltevésünkben, hogy a székely falu önmagában való vizsgálata nélkül nem juthatunk el a népi életforma teljesebb megismeréséhez és egyben az erdélyi falu-típusok szétválasztásához sem. 15 A társadalmi és gazdasági alapviszonyok tisztázásához azonban a falu szervezeti formájának megismerése önmagában még nem elég.

 Abból például, hogy a szervezetben milyen súlya és jelentősége van az egyes társadalmi rétegeknek, még nem ismerhető meg a történeti társadalom. A közvagyon és a nyomásos gazdálkodás társadalom-formáló szerepéről és funkciójáról felvilágosíthatnak a falutörvények, de ezek tér- és időbeli változásairól nem. Éppen úgy a termelési tényezők megoszlásáról, vagy a birtoklási és gazdálkodási viszonyokra hatást gyakorló külső tényezők — há- borúk, dúlások, aszályok és főleg a társadalmi harcok — szerepé- ről is más források és más kiindulási tanulmányozások tudnak csak felvilágosítani. Az alakulatokhoz, társadalmi egységekhez kötött vizsgálat nem léphet fel tehát a kizárólagosság igényével. A falu életének távoli szintéziséhez csak a más társadalmi egységeket, intézményeket, általános alapvető jelenségeket feltáró és folyamatokat ábrázoló történeti monográfiák segítségével juthatunk el. A falutörvények csak a kereteket jelölik ki, a faluközösség életterü- leteit mutatják meg és tartalmaznak olyan adatokat is, amelyeket más forrásokból megismerni nem tudnánk.